Minden nap más, de van, hogy egy-egy nagyon másnap.
Amikor hideg sörszagként álcázva kúszik az éj a reggelbe és homályossá teszi, amúgy éles, tiszta tekinteted, valami ördögi gondolkodás jellemez. Megfoghatatlan, követhetetlen, mocskos és szép. Hármasával vesszük a korsókat. Fejenként! Hrabal emlékét, nyálát nyelem. Úgy csúszik le, mintha sajátom volna. A testemből ébredő anyag vagy mintha én lennék a nyers cseh sör és Hrabal önmaga. Mind ott ülünk az örökkévalóság gátján, meztelen talpunk alatt többezer méter semmi, és kortyoljuk ezt a habzó, folyékony aranyat, hogy beleszédülhessünk a mélységbe, anélkül, hogy belehalnánk.
Régi nőket, fiatal nyarakat idéz minden pesti este, amely sörrel ölel körül. Ez a nosztalgia az, amiért elszakadni egyáltalán nem akarok és nem is tudnék attól a másnap lepedékes nyelvű undorító, beteges valóságtól, amiben élek, amit képzelek magamnak. Az elmúlás, a fiatalság féltésének érzése van bennem a második korty után. Képzelem, hogy az elsőnek is ilyen íze volt. Mint az első szeretkezésnek! Azt az élményt vágyom mindig, s annak átélésére törekszem a következőben és akarom még, még, és újra. Örülök, hogy ember vagyok! Örülök, hogy a nemi aktus nem a szaporodást, a jövőt szolgálja csupán, hanem a pillanatot, a múltat, az első emléket. Ugyanakkor szánalmas is ez az ocsmány fetrengés önmagunkkal, mert előre nem visz, csupán beledöngöl ebbe a statikus „most”-ba, ami még biztos eltart egy jó ideig, hisz én így képzelem.
A toy-toy vécé forró húgyszagát viszem magammal estéről estére, mint az elkerülhetetlen és szükséges rosszat. Ahogy csapódik mögöttem a műanyag ajtó, s homlokomra kiül a verejték a hűvös nyári széltől, máris új távlatokat nyit meg előttem a sörpadra támaszkodó látvány. Könyöklő érzések, gondolatok cikáznak közöttünk a lakkozott, penészedő sárga pad felett. Odvas fogakból áradó savanyú indulatok keverednek cigarettafüstben és szállnak el a szmogfelhős égbolt felé. Mesél a nyelved. Magyar. Értem, de nem hallom. Csupán látlak, és a hangzavarban elferdül gondolatom, mint a mellénk nőtt platánfa ága, ami félt az ég felé nőni így este, hisz arra sötét van, itt viszont a világosság, a tömeg nyugalma, ami önmagából árad, meg a sárga, habzó sörből, a frissen ürített testmeleg hugyból. Mintha a nap lenne!
Szép a nyelved! Én biztos nem tudnék németül szavakat. Főleg neked. Kicsúszna a nyelv a számból. Vagy szilánkokra törne és elrágnám, lenyelném a saját véremmel együtt. Angolul sem. Azt meg direkt. Mert az olyan triviális, hogy tudnék, de nem. Neked meg főleg. Nekem anyanyelvem van. Ez nem betegség. Büszkeség. Úgy nőtt ki, hogy észre sem vettem és már akkor használtam, amikor még nem is tudtam róla, hogy van. Én ezt őrzöm. Itt a számban, fogakkal körülzárt biztonsági ráccsal védett terület!
Állandó minimálerekcióm van! Az élet izgat így minden percben, hogy érezzem magam. Sörivásra, ürítésre és szaporodásra képes egyeddé születtem. Élet és halálképes lény vagyok! A reprodukciós rátám bár alacsony, ám minőségi. Kell ennél több?
Ez a vállakra támaszkodó böfögés, aki az előbb átölelt, ez valakinek a felesége. Szólt is előtte, de túl savanyú volt a lehelete, hogy lehányjam. Csupán egy-két perc,- mondta, és kiszívta a buborékokat a műanyagpoharamból úgy, hogy az belefonnyadt. Olyan kedvesen nézett rám, mint az elhaló villanyoszlop hajnalban, aminek papucsait csatakosra hugyoztam. Ki is tudna egy ilyennek ellenállni két sűrű korty között? Kérsz még? – kérdezte, és nyelvem alá csapott, de úgy, hogy még a reggeli, tisztálkodás előtti szagát is éreztem. Kell a fasznak! - gondoltam, de olyan ritka az ilyen kedves megközelítés, hogy már nem is bántam, hogy maradt a műanyag poharamban némi buborékkezdemény.
Két korsót kérek! Nem, nem a nőm! Megkúrtam én is! Hol vetted? …akkora min egy állat! Szerinted ostoba fasz, de … Ne igyá má bele baz . ..
Nem értelek, csak látom, hogy beszél a szád. A tömeg nyugalmat árasztó fénye rám ül, testes ülepét kissé megingatja a sliccem előtt és orálisan frusztrál. De még akarom egy kicsit, vagy akarnám, ha dzsogingja halkabban susogna. De nem! A susogós felsőből kibuggyanó két hatalmas mell közé szorítja kacagásától rázkódó fejem, kissé hányingert kelt és kénytelen vagyok sós verejtékét lenyalni emlői közül, amitől ő kéjes rángásba kezd.
Elfogyasztott söreim száma néggyel maradéktalanul osztható, s ha keresném, ez a szám több kell legyen, mint nyolc, kevesebb, mint huszonnégy. Talán a tizedik söröm tette először vállamra a kezét és vitt ki a tömegből, hogy bemutasson az éjjeli járatnak. Csak folyadék jött. Emésztésileg teljesen rendben vagyok. Az anyagcserém példamutató, etalon. Májam kissé zsíros, de nem rák. Bronhitisem gyermekkori, allergiáim pollenek! Az éjjeli járat gyors volt, de adott időt gondolni az egészségemre, és erőt a papír zsebkendő előkotrásához, hogy nyomát letöröljem szám sarkáról.
A vállakra támaszkodó - mostanra már ráncos- böfögés teljesen megfeledkezett magáról és pornográf mozdulatokkal nyitogatja a bicskát a zsebemben, mintha nem is a tömegben lennénk. Úgy ül rajtam és markol, mint mikor nyulat nyúz az ember. Egyik keze a szerszámon, másikkal a langyos dögöt tartja ellen. És én, mint felkötött, nyúzandó halott dög, csak állom. Kimeredt szememben élvezetnek már szikrája sem. Csak az undor, az okádék, ami feljön a gyomromból a szorongatástól, csak az a kedvem. Csak olyan. De hagyom!
Akarlak!- mondja a dzsoging és kezét még mélyebbre ereszti zsebemben. Az izgalomtól felhördül a sörpadra és hanyatt vágja magát. A vágás kicsit fáj nekem is! Úgy tolja fel magán az estét, hogy a gyönyör elcsöppen a lábai közt. Akarlak-mondja, és érzem hogy nincs menekvés! Le kell hánynom, nem tehetek mást. Itt és most mindenki szeme láttára arcon kell hánynom, különben nem nyugszik. De ennyi sör után már nem merevedik úgy az ember! Már nem olyan a perisztaltikája. Ilyenkor már a nyelv sem mozog úgy, meg a giga. Gyűrött testét végigsimítom néhány parázsló csikkel, hogy majd meg gyullad. Melleit szétkenem izzadt testemen, hátát szálkásra gyúrom a gombás sörpadon és férfiállatként nézek könyörgő szemébe, amit mellemre tapaszt.
Kérsz még cigit? - kérdezi az ágyamat nyomva. Igen, – mondom - de a füstszűrőt nem. Azt edd meg te! Leharapja, elrágja a szűrőt, miközben a számba nyomja a mezitlábát. Jobb így?- kérdezi és kiköpi az aktív szenet.
– Aha – mondom- és nem tudok másra gondolni, csak a hatalmas lábszagára, a mellein lévő vörhenyes kelésekre és a sörömre, ami kint vár a hűtőben pofátlanul, így fetrengés után.
- Tudod, azt szeretem benned, - kezdem - hogy ilyen egyszerű vagy! Neked nem kell kimenő, meg bikavér, csak ez a susogós istennyila. Az a szar ami rajtad van! Hogy előbb nyúlsz a zsebembe, minthogy megkérdeznéd, hogy: hogy vagy? Meghogy a fogaid szuvassága számodra nem más, mint harcban állni a világegyetemmel. És közben ez az értelmiségi tekintet! Ez valahol rádragadt, nem? Merthogy te önmagadtól ezt nem tudnád, az kurvaélet! Mert te nem érted, hogy nekem az a kiszopott sör, az a valódi isten? Az a szájbafröcskölt boldogság netovábbja! És hogy kimegyek érte, az még istenpicsa, de hogy meg is iszom, az kurvaéletis!
- Te is kérsz? Ne már! Ez az egy van itthon! Jó, majd te lemész! Idejössz, a számba nyomod a műanyag cipzárkocsidat és azt hiszed te vagy itt a kurvaminden? Mész le a faszba sörért, de még mielőtt elfogy!
A toy-toy vécék áhított húgyszaga kihűlni látszik, mint bennem az élet iránti hányinger! Még egyszer, utoljára megmerítkezem a dülöngélő sörpadok látványában, utoljára lenyomom ujjamat a torkomon és elnézem ahogy beteríti a hajnalt legmélyebb tartalmam. Szép kép! Vörösen csillan a napfény a gyűrött arcú fedélnélkülin, aki a sör végét keresi a fémkukákba dobott, sörpadon felejtett műanyag poharakban. Hajlongástól folyton szeme elé libbenő nyakkendőjét Armani zakójának vállára veti bosszúsan, miközben dühödten Marlboro cigaretta csikkjét rágja, s ínyét kéjesen hergeli a kilátástalanság.
Felvilágosított a hajnal. Mintha pótméteren húznák fel a fényt az égre. A sörök már elfogytak, újabb adag után kell nézni, de nem látok. Szememben egységes, sárgás habbá válik a folyó, a házak, a templomok és oldalba bök a reggel. Karon fog és megsétáltat vakon a zebrán, oda-vissza többször. Érzem, hogy megyek, de nem tudom hová és milyen útvonalon. Lehet, hogy így is hazaérek, de a holnap délután mindenképp kiröhög, akármi is lesz.
